Pannónia szőlőskertje

 

A legenda szerint a velencei származású bencés szerzetes, majd csanádi püspök, Szent Gellért „a nyári időben az Úr házába jéggel telt edényeket rakatott, s ezekben az Úr vérének átváltoztatásához palackokat őriztek a legjobb borral, amit csak találni lehetett. Mert azt mondta: ’Amit hittel fogadunk belül, érezzük azt kellemesnek kívül’.” A legendarészlet igazolja, hogy a szerzetesek többek között a borfogyasztásban is igényesek voltak. A szőlőtermő vidékeken minden apátságnak voltak saját ültetvényei, az ezekről származó bort a liturgiához és a mindennapi étkezések során egyaránt használták.

A kiváltságlevél bizonyítja, hogy a pannonhalmi monostornak már a kezdetektől voltak szőlői, emellett jelentős bordézsmával is rendelkezett. A szőlők egy része királyi adományból került az apátsághoz, de magánemberek is jelentős területekkel gazdagították a monostort. A későbbi szőlőtelepítést az apátok különböző adókedvezményekkel ösztönözték, ami a bor jó értékesítési lehetőségét bizonyítja. Az apátság már a 15. század végétől törekedett a birtokok koncentrálására. A távolabbi földeket eladták, helyettük a monostor közelében könnyebben védhető javakat szereztek. Az új telepítések bővítése és megőrzése nyomán a dombság valamennyi településének határában egyre kiterjedtebb területen műveltek szőlőt.

A 16. századtól vált gyakorlattá, hogy a földesúr saját termésű és dézsmaborát az uradalmi kocsmákban mérette ki. Az apátság a falvak többségében fél évre szerezte meg a kimérés jogát, az év másik felében a falu a saját termését értékesítette. Az apátság kapujánál lévő kimérést felső kocsmának hívták, itt egész évben az apátság borát lehetett kapni. A hatalmas mennyiségű bor tárolásához a monostor alatti Győrszentmárton mezővárosban dézsmapincét építettek. A város lakóinak jó része máig meg van győződve arról, hogy a majorhoz tartozó pincerendszert és a főapátságot alagút köti össze. A főapátság, vagy ahogyan a településen nevezik, a vár lakói nem tudnak ezekről az alagutakról, írásos nyomuk sem létezik.

A szerzetesek a bort nemcsak eladták, hanem fogyasztották is. A legjobb minőségű borokat a monostori pincékben érlelték. A bencés pincemester feladata volt, hogy a közösséget itallal lássa el. A szerzetesek minden nap kaptak bort, sőt heti két alkalommal az ebéd után közösen borozgattak is. Ezt az alkalmat haustusnak, kortyolgatásnak hívták, de ekkor inkább a beszélgetésen, a közösségi együttléten volt a hangsúly. Az ünnepnapi borfogyasztást infusionak nevezték, amelyre a pincemester a legfinomabb italokból adott szerzetestestvéreinek.

A bencés rend szőlőgazdálkodásának megújítója Szeder Fábián bencés kertfelügyelő volt. Tudományos alapossággal vizsgálta a szőlőfajtákat, hiszen a minőségi bortermelés alapjának a szőlőfajták ismeretét, a legjobb fajták termesztését tartotta. Az 1830-as évek végén a monostor közelében 72 fajtát ültetett, majd évekig vizsgálta azok tulajdonságait, legfőképpen termőképességüket. A francia, német és olasz fajták neki köszönhetően terjedtek el a rend ültetvényeiben, ezzel együtt a sokorói dombokon.

A főapátság a 19. század utolsó harmadában áttért a nagyüzemi gazdálkodásra, amelyet ekkor bencés kormányzók ellenőrzése alatt már civil szakemberek irányítottak. Az apátság vezetése és munkatársai sokat tettek azért, hogy a környező dombvidék szőlőiben le tudják küzdeni a filoxérát. A filoxéravész után a tudományos szakismeret és a tervszerű gazdálkodás a szőlőtermesztésben és a borászati technológiában egyaránt tért hódított. Ezekben az évtizedekben a palackozott pannonhalmi borokat már az egész ország területén, sőt Európa számos országában forgalmazták. A minőségi termelést több elismerés mutatja: a pincészetet 1896-ban az ezredévi kiállításon millenniumi nagy éremmel tüntették ki, 1922-ben az Országos Szőlő- és Borgazdasági kiállításon pedig aranyéremmel jutalmazták.

Az első világháborút követően a rend súlyos gazdasági krízisbe került, majd a gazdasági világválság akasztotta meg a fejlődést. A válságot csak nagy erőfeszítések árán sikerült leküzdeni. 1941-ben újabb déli fekvésű somlói szőlő került a főapátság tulajdonába, 1942-ben pedig Tokaj-Hegyalján lett szőlőtulajdonos a rend. A lassan megindult fejlődés azonban nem volt hosszú életű: a második világháború után az 1945. évi VI. törvény megszüntette a nagybirtokrendszert, így a főapátság elvesztette földjeit és szőlőit. Csak a Rostaházy-, kisécsi és széldombi szőlők maradtak rendi tulajdonban. Ezeket néhány évig művelték, majd fel kellett ajánlaniuk a helyi termelőszövetkezetnek. A diktatúrával fél évszázadra megszakadt a pannonhalmi bencések évezredes szőlészeti-borászati tevékenysége, amely csak a rendszerváltozást követően éledt újjá.